Venezuelai választások: PSUV gyõzelem, de a forradalom figyelmeztetést is kapott

A végleges eredmények megjelentek. A Venezuelai Egyesült Szocialista Párt (PSUV) a helyi önkormányzatok kb. 80%-át és a 22 megválasztható kormányzói posztból 17-et nyert meg. Mivel Amazonas tartományban nem voltak választások, ott marad a már hivatalban lévõ Chavez párti kormányzó. A PSUV nyert olyan három tartományban - Sucre, Aragua és Guarico - ahol a kormányzójelöltek eredetileg boliváriakként indultak, de késõbb átálltak az ellenzékhez. Ugyanakkor, az olaj-gazdag Zulia tartomány, a colombiai határ mellett és a turizmusáról hires sziget tartomány, Nueva Esparta az ellenzék kezeiben maradt. Ehhez még hozzá kell adnunk két nagyon fontos pozíció elvesztését, a caracasi önkormányzatot az Alcaldía Metropolitana-t ahol az ellenzék vezére Antonio Ledezma gyõzött, és Miranda tartományt (amely körülöleli és részben elfoglalja Caracas nagyvárost), ahol Capriles Radonsky gyõzött. Végül, Carabobo nagyipari tartomány és a határmenti Táchira tartomány, ahol nagyon szoros volt az eredmény és amelyet csak késõbb hirdettek ki, is az ellenzék kezeibe hullott.

Caracas Libertador-i önkormányzata (a legsürübben lakott a fõvárosban) a forradalom harcosaié maradt, míg Caracas Sucre önkormányzatát (a fõváros második legnagyobb önkormányzatát) az ellenzék kaparintotta meg.

Ahol a PSUV nyert, ott nagyok voltak a különbségek. Több mint 10%-kal nyert az ellenzékkel szemben 8 tartományban, 20% és 30%-kal 4 tartományban, több mint 30%-kal még két tartományban, és több, mint 50%-kal Monagas és Lara tartományokban. Az ellenzék csak egy tartományban gyõzött határozottan (több, mint 10%-kal Nueva Esparta-ban) míg összes többi gyõzelmük nagyon szoros volt.

Ha a szavazatok számát nézzük, PSUV és más bolivári kormányzó jelöltek 5.5 millió szavazatot kaptak (kb. 58%), míg az ellenzék jelöltjei csak 4 millió szavazatot szereztek (41%). Ez azt jelenti, hogy ha összehasonlítjuk ezeket a számokat a múlt decemberi alkotmányos reform népszavazáskor elértekkel, a forradalom erõire idén 1.1 millióval többen szavaztak, míg az ellenzék elvesztett majdnem fél millió szavazatot.

Az önkormányzati választásokon a PSUV 263 önkormányzatot nyert és további 14-et nyertek a PSUV szövetségesei, míg az ellenzék csak 56-ban gyõzedelmeskedett. Ha 2004-gyel, amikor utóljára voltak önkormányzati választások Venezuelában, hasonlítjuk össze az eredményeket, a forradalom erõi 52 önkormányzatban megerõsítették pozíciójukat, míg az ellenzék 14-ben vesztett. Még azokban a tartományokban is, ahol az ellenzék nyerte meg a kormányzóiu posztot, a PSUV több támogatásra tett szert a helyi szinten. Ez a legmarkánsabb Zulia tartományban volt, ahol boliváriak nyertek 13 önkormányzatot a 19-bõl (míg elõzõleg csak 5 volt az övék), vagy Carabobo-ban, ahol a PSUV 11-et nyert a 13-ból (beleértve a fõvárost Valenciát, melyet most nyertek meg elõször).

Viszont Miranda, Carabobo és Caracas Fõvárosi Önkormányzatának elvesztése, mert ezek a területek mind nagyon fontosak politikailag, gazdaságilag és mert sürün lakottak és az, hogy a PSUV nem gyõzött Zulia-ban (pedig ezt már régen remélték) nagyon komoly figyelmeztetés a forradalom számára és különösen akkor, ha hozzátesszük a tavaly elszenvedett vereséghez, amit az alkotmányos reform népszavazáskor szenvedett a bolivári mozgalom.

Ezeknek a kudarcoknak sajátos okaik vannak. A Táchira-ban elszenvedett vereség nagyon szük volt (6,400 szavazat vagy 1.2%) és elõsegítette az, hogy volt egy disszidens bolivári jelölt is aki elvitt 6,200 szavazatot.

Carabobo-ban, a meglévõ "Bolivári" kormányzó Acosta Carles korrupciós botrányokba keveredett és pénzügyi rendellenességekkel vádolják. Õ egyike azon tipikusan korrupt és bürokratikus politikusoknak akik a chavista mozgalom sok megválasztott pozicóit elfoglalták. A PSUV kizárta a pártból, ami helyes volt, de ezek után Carles mint független indult a választáson és sikerült 56,000 szavazatot begyüjtenie (6.5%), ami éppen hogy elég volt ahhoz, hogy a hivatalos PSUV jelölt Mario Silva veszítsen (25,000 szavazattal ami 3%-ot képviselt).

Miranda-ban, az egyetlen tartományban, ahol egy már hivatalban levõ bolivári kormányzó indult és vesztett, a jelölt, Diosdado Cabello, teljesen elvesztette a hitelét a forradalmi aktivisták szemében és mint a bolivári mozgalom burzsoá jobbszárnyának, a derecha endógena-nak legnyíltabb szószólója szerepelt. Cabello-t nem választották meg a PSUV belsõ választásain a vezetõségbe, de Chavez-nek sikerült õt visszacsempésznie egy régionális alelnöki pozícióba. Miranda tartománynak egy része a fõváros egy pár kerülete, különösen a keleti Sucre önkormányzat, ahol keverednek a szegény, munkásosztály lakta barrios kerületek a kispolgári és felsõbb osztályi környékekkel az urbanizaciones-ekkel. Sucre önkormányzati vezetõje egy másik jobboldali "Bolivári" bürokrata, Rangel, volt, aki szintén régen elvesztette a tömegek támogatását.

Ezeken a választásokon nagyon magas volt a részvétel (több mint 65%, 15%-kal magasabb mint 2004-ben az utolsó önkormányzati választásokon). Az hogy a forradalmi erõknek sikerült több mint egy millió szavazattal többet kapniuk, mint a tavalyi alkotmányos reform népszavazáskor az annak köszönhetõ, hogy Chavez elnök idén aktívan közremüködött a kampányban. A kampány elején a bolivári tömegek között a hangulat nyomott volt, olyannyira, hogy akkor még arról folyt a beszéd, hogy esetleg 10 tartományt is el fognak veszíteni. Csak azután, hogy Chavez bedobta magát a kampányba, az összes kérdéses tartományt meglátogatta, néhányat többször is, emelkedett a hangulat és a bolivári nép aktivizálta magát a jelöltek érdekében (még olyanokért is, mint Rangel, Bolivar tartományban, akit, mint jobboldali, munkásosztályellenes bürokratát ismertek és aki a Nemzeti Gárdát küldte a SIDOR sztrájkolók ellen nem is olyan régen).

Ez megint alátámasztja azt a tényt, hogy milyen hatalmas a forradalom és Chavez támogatottsága, hiszen õt a szocializmus bajnokának tekinti a nép. Ugyanakkor ez azt is mutatja, hogy mennyire szegényes és szürke a bolivári mozgalom vezetõségének sok más tagja, akik színtelen, karrier politikusok és akik nem tudnak forradalmi lelkesedést kiváltani.

A magas választási részvétel azt is jelenti, hogy az ellenzéknek is sikerült mobilizálni a saját tömegbázisát. Ezek a választások Chavezrõl és a szocializmusról szóltak, és ezt nagyon sokak így látták. Ugyanakkor az ellenzék 2006 decemberében is masszívan mobilizált az elnökválasztás idején, amikor 4.5 millió szavazatot és 2007 decemberében, az alkotmányos reform népszavazáskor, amikor 4.5 millió szavazatot kaptak.

A forradalom erõbázisai tömegesen tartózkodtak

Most a különbség, ugyanúgy, mint az alkotmányos reform népszavazáskor, nem az ellenzék szavazataiban rejlett, hanem abban, hogy a forradalom hagyományos támogatói közül ezúttal is sokan otthon maradtak. Ha választási szempontból nézzük a forradalom támogatottságának tetõpontja a 2006-os elnökválasztás volt, amikor Chavez 7.3 millió szavazatot kapott. Az is egy nagyon megosztott választási kampány volt, ahol a szocializmust Chavez a kampány középpontjába tette, így a venezuelai munkásosztály és a szegényrétegek lelkesedéssel reagáltak erre. Arra szavaztak, hogy megvédjék a forradalom vívmányait és hogy határozottan a szocializmus fele fordítsák a társadalmat.

Sajnos, azután a szavazás után nem volt egy határozott fordulat a szocializmus felé. Az uralkodó osztály gazdasági szabotázst szervezett, különösen az élelem elosztásában. Ez egy tökéletes alkalom volt arra, hogy az egész oligarchiát kisajátítsák. Még egy törvényt is megszavaztak ezirányban. Ennek ellenére semmi komoly lépést nem tettek és így a múlt év végén az alkotmányos reform népszavazás sikertelen lett.

A forradalom lenyügözõ társadalmi vívmányai, leginkább az oktatásügyben és az egészsegügyben a misiones munkája eredményeként leginkább 2003 és 2006 között éreztették hatásukat. Most, hogy mindenkinek elérhetõvé vált az oktatás és az egészségügyi ellátás, egyre többet remélnek. Azt akarják, hogy a forradalom segítsen nekik a legnyomasztóbb problémáik megoldásában, az élemiszerhiányokban, az emelkedõ árakban, lakásügyeikben, a munkanélküliség eltörlésében, a bünözés csökkentésében ....

De ezeket a problémákat soha nem lehet megoldani a kapitalista rendszer korlátjai között. Kezdetben, megválasztása után, Caracas Fõpolgármestere, Mayor Barreto rendkívüli népszerüségre tett szert azzal, hogy kisajátított sok nagyvárosi földterületet és lakást, hogy ezzel megoldja több százezer caraqueño lakásproblémáját. Emiatt hamarosan a burzsoá közvélemény és a jobboldali bolivári vezetõség nyomása alá került. Megszüntette radikális tevékenységét és ezek után már csak kultúrális eseményeket és más népszerü attrakciókat rendezett, melyek senki konkrét problémáit nem oldották meg. Azon törtük a fejünket, hogy talán nem a londoni fõpolgármester, Ken Livingstone volt-e a tanácsadója, mert végül is ugyanaz lett a sorsa.

És nemcsak az a probléma, hogy a venezuelai dolgozó nép mindennapos problémái nem kerültek megoldásra. Az is szörnyü, hogy nagyon gyakran, amikor a munkások és szegények maguk kezdeményeznek valamit direkt akcióikkal, hogy problémáikat jól szervezetten megoldják, útjukba állnak a bürokrácia lélekölõ akadályai, a szervezetlenség és korrupció. Ezek jellemzõek a régi, kapitalista állami szervekre, amelyek map napig érintetlenül megvannak és az új "Bolivári" bürokráciára is, melynek tagjai halálosan félnek a munkásosztály direkt beavatkozásaitól. És ami a legfelháborítóbb az az, hogy az elmúlt évek reakciós puccsainak és összeeszküvéseinek szervezõi szabadlábon vannak és nem kerültek bíróság elé. Ezekhez tartozik Miranda tartomány újonnan megválasztott kormányzója, Radonsky, aki részt vette a kubai nagykövetség elleni támadásban a 2002-es puccs alatt, Antonio Ledezma, Caracas új fõpolgármestere, aki szintén részt vett a 2002-es puccsban és Enrique Salas Feo, a Carabobo-i gyõztes, aki aktívan részt vett úgy a 2002 áprilisi puccsban, mint az olaj kizárásokban 2002 decemberében, egyéb ehhez hasonló aktivitások mellett.

Ebben a kontextusban, sokaknak, a szocializmusról szóló beszédek már nem sokat jelentenek.

Az hogy a bolivári tömegek tartózkodása volt az igazi oka annak, hogy több, kulcsfontosságú tartományt elveszítettek a forradalmi erõk, nagyon egyszerüen bizonyítható ha az aktuális számadatokat kielemezzük.

Nézzük a kelet caracasi Sucre önkormányzati választási adatokat, mivel Sucre úgyanúgy része Miranda tartománynak, mint a caracasi fõvárosi önkormányzatnak, és mint ilyen mindkettõ elvesztésében nagy szerepet játszott. Ezeken a területeken vannak középosztályi kerületek, mint Leoncio Martinez, ahol az ellenzék hagyományosan mindig nyer, itt 81% volt az ellenzék szavazati aránya és 19% a PSUV-é. Itt a tartózkodás 35% volt, hasonlóan a nemzeti átlaghoz. Viszont, ugyanabban a kerületben a munkás és szegénynegyedekben, ahol a PSUV nyert, a tartózkodás meglehetõsen magasabb volt. Caicaguita-ban (64% PSUV) a tartózkodás 43% volt, Filas de Mariches-ben (75% PSUV) tartózkodás 44% volt, La Dolorita-ban (PSUV 70%) tartózkodás 40% volt. A Petare kerületben, amely ennek az önkormányzatnak a legnagyobb kerülete, a Chavez-ra leadott szavazatok száma 112,000 volt 2006 decemberében, és az ellenzék 96,000 szavazatot kapott, a tartózkodás 27% volt. Ezúttal a PSUV jelölt, Aristóbulo Isturiz szavazata 77,000-re sikerült, míg az ellenzék jelöltje, Ledezma 97,000-re növelte szavazatai számát, a tartózkodás 40% volt. Az ellenzék alig növelte támogatottságát, míg a forradalmi szavazatok száma 35,000-rel csökkent.

Ha bárhol nézzük az adatokat Caracas-ban és országszerte, hasonló számokat találunk. Antímano és Sucre kerületekben, a fõváros nyugati részében, a forradalom erõdítményeiben, a tartózkodás 44% és 41% volt. Az escualido kerületekeben El Hatillo-ban (Kelet Caracas) ahol 81% szavazott az ellenzékre és San Antonio de los Altos-ban (Miranda tartomány) ahol az ellenzék 78%-ot ért el, a tartózkodás csak 31% és 28% volt, jóval a nemzeti átlag alatt.

Milyen konzekvenciákat vonhatunk le ezekbõl az eredményekbõl?

Ezek az eredmények sokkal jobbak voltak, mint tavaly az alkotmányos reform népszavazáskor. Az teljesen helyes, hogy megcáfoljuk a kapitalista média kampány hazugságait, amelyek azt terjesztik, hogy Venezuela népe Chavez ellen szavazott. Ugyanakkor az sem igaz, hogy ez egy gyõzelem volt és minden rendben a házunk táján. Mint egy caracasi PSUV aktivista mondta: "Ha ez egy gyõzelem volt, miért érzem magam ilyen rosszul?" És az sem igaz, mint ahogy a bolivári vezetõség bizonyos elemei nyilatkozták, hogy a probléma a logisztikával volt. Hogy a forradalmi aktivistáknak nem sikerült a technologóiát elõteremteniük amivel a szavazókat a szavazóhelyiségekbe tudták volna behozni. Vannak akik azért érvelnek, hogy egy új választási törvényre van szükség, mivel új szavazóhelyiségekre van szükség olyan kerületekben, ahol 10 évvel ezelõtt még senki nem vett részt a szavazásokban. Lehet, hogy erre tényleg szükség van, de ez nem akadályozta meg a forradalmi tömegeket abban, hogy egy emberként eltaláljanak a szavazóhelyiségekbe 2006 decemberében!

Ennek a kudarcnak politikai és nem technikai okai vannak. Ez az amit mi már régen mondunk. Ezeket a választási eredményeket józan ésszel csak úgy lehet értelmezni, mint a forradalomnak szánt újabb figyelmeztetést. Vagy megoldjuk a tömegek konkrét problémáit, vagy a kiábrándulás, demoralizálódás és szkepticizmus, amely elkerülhetetlenül fenyeget, meg fogja teremteni az oligarchia visszatértéhez szükséges feltételeket.

A tavalyi alkotmányos reform népszavazásban elszenvedett vereséget sokak a bolivári mozgalom jobboldalán úgy értelmezték, hogy "a tömegek még nem állnak készen a szocializmusra", "túl hamar túl messze mentünk", stb. Azt akarták, hogy a mozgalom kollaboráljon az oligarchiával, tárgyaljon a kapitalistákkal, ajánljon a kapitalistáknak mindenféle megegyezési lehetõséget, mint az árszabályozás eltörlését. Mint várható volt, ezekbõl semmi nem ért el eredményt. Magánbefektetések még mindig rendkívülien alacsony szinten vannak és az oligarchia még mindig szabotálja a legalapvetõbb, szükséges cikkek elosztását.

A forradalom vívmányai ellen folytatott támadások

Még alig telt el egy hét mióta az ellenzék gyõzött néhány önkormányzatban és már rögtön nekiálltak, hogy a forradalmi mozgalmat és vívmányait megtámadják. Több hír jött már Carabobo és Miranda tartományból és Caracas-ból ilyen támadásokról. Reakciós huligánok Primero Justicia-ban bezárással fenyegették a Radio Voz de Guaicaipuro-t, amely egy forradalmi rádióállomás a Miranda tartománybeli Los Teques-ben. Szintén Los Teques-ben összecsapások voltak az új, jobboldali kormányzóhoz hü rendõrök és a forradalmi tömegek között, amikor a rendõrség megpróbálta elfoglalni a Városházát, mely egy PSUV pártbeli polgármester felügyelete alatt áll. Caracas újonnan megválasztott polgármestere azzal fenyegetõzik, hogy el fogja távolítani az Avila TV egész csapatát, mely fiatal fõvárosi forradalmi aktivistákból áll. Jelentések érkeztek arról is, hogy huligán csoportok kilakoltatták a közösségi tanácsokat épületeikbõl Baruta kerületben Kelet Caracas-ban. Az oktatási kampány több épületét bezárták az ellenzéki kormányzók kerületeiben, kubai orvosokat fenyegettek meg, míg a Barrio Adentro program is veszélyben van Miranda és Carabobo tartományokban. Mariches-ben, Sucre önkormányzat kerületében, Primero Justicia huligánok megkísérelték a misiones kilakoltatását abból az épületbõl amit eddig használtak, mondván, hogy "most már mi vagyunk Miranda urai", de a helybeliek jól szervezett védelmi erõi visszaverték õket.

Az ellenforradalom erõi erõsebbnek és bátrabbnak érzik magukat választási sikereik után. De a forradalmi népet még nem gyõzte le senki és a múlt forradalmai bizonyítják, hogy néha az ellenforradalom ostora kell ahhoz, hogy a forradalmi mozgalom radikalizálódjon.

Elõre a szocializmusba!

Az erõegyensúly még mindig a forradalmi erõknek kedvez, amint a választások végeredményei mutatják: 5.4 millió szavazat 4 millióval szemben. És vannak még százezrek (több mint egy millió) akik 2006 decemberében a szocializmusra szavaztak és akiket újra fel lehetne lelkesíteni egy merész programmal.

Ezen a holtponton csak úgy lehet átjutni, ha a munkásosztály a történelem színére lép egy félreérthetetlen programmal. Eddig az UNT szakszervezet forradalmi potenciálját megbénította a vezetõség, mely két irányzat között osztódik meg. Az egyik halálosan fél a munkások forradalmi kezdeményezéseitõl, a másik reménytelen, szektáns hozzáállást mutat a tömegek forradalmi megmozdulásaihoz. A nemrég Zulia tartományban összegyült UNT szakszervezetek megmutatták az elõre vezetõ utat: UNT egység a szocializmusért és munkásfelügyeletért folyó harcban.

A világ kapitalista rendszere válságban van és ez milliók szeme elõtt válik egyre nyilvánvalóbbá. Ez a válság már most hatással van Venezuelára, alacsonyabb olajárakkal, egyre csökkenõ kereslettel más nyersanyagok és ipari cikkek iránt. Ez azt fogja jelenteni, hogy egyre kevesebb olaj pénz lesz a társadalmi programok finanszírozására és a nagyvolumenü közmunkákra, amik eddig életben tartották a gazdaságot, annak ellenére, hogy az oligarchia befektetési sztrájkot tart már évek óta.

A kapitalista gazdaság szabályozására irányuló törekvések sikertelenek és mindig is azok voltak. A szociális költekezés és közmunka rendszer, plusz a magánszféra szabad müködésének korlátozása, míg maga a kapitalista gazdasági és politikai rendszer a helyén marad, csak inflációhoz, a tõke sztrájkjához és gazdasági szabotázshoz vezet. Amit nem felügyelsz, azt nem tudod tervezni és ami nem a tulajdonod azt nem tudod felügyelni.

A megoldást most már egy sokkal világosabb formában kell kifejezni: a kapitalista osztály ki kell sajátítani, hogy a termelést demokratikusan, a munkásosztály felügyelete alatt lehessen tervezni és így Venezuela fantasztikus erõforrásait termelékenyen a többség javára lehessen felhasználni. Chavez, amikor a választások eredményeit elemezte azt mondta, hogy ezzel egy új mandátumot kapott a szocializmus bevezetésére. A szocializmus csak úgy lehetséges, ha államosítjuk a termõföldet, a bankokat és a fõbb iparlétesítményeket és a munkásdemokrácia és dolgozói felügyelet alapján müködtetjük õket.